Sziasztok! A kihívást holnap folytatom...most egy másik poszttal jöttem. Egy olyan témájúval, amiről a 4 év alatt, mióta a blog létrejött soha nem volt szó: szerelem. Bizony...még sosem írtam róla, és most azt hiszem itt van az ideje.

Soha nem voltam még szerelmes. Tényleg. Persze óvodában és általános iskolában igen, de az még csak gyerekszerelem volt. Mondjuk amelyik nyolcadik végéig kitart...na mindegy. Sosem voltunk jó viszonyban egyébként. Én kedveltem őt, ő engem nem. Mármint a szerelem. Míg én azt néztem, hogy más lányok, hogy sétálnak kézenfogva a párjukkal, én addig a járda szélén sétáltam egyedül. És ez most is így van. Most már nem is fáj annyira, hogy egyedül vagyok. Na jó, néha egy kicsit nagyon, de hamar elmúlik. Soha nem volt rám kíváncsi senki...és gyanítom, hogy ez életem végéig így is marad. És most nem a depresszió beszél belőlem...csak realista vagyok. Eljutottam arra a szintre, hogy most már jöhet bárki, nemet fogok neki mondani. Ha jön egyáltalán bárki. :) Mert bizony esetemben ezt is be kell számítani, hogy nem jön. Sosem voltam a fiúk kedvence, még csak lányoké sem. Utáltak. És azt hiszem ez a mai napig így is van.

Az összes rizsát hallottam már: majd neked is eljön, csak várj rá. Van odakint valaki, akinek csak te kellesz.

Már első hallásra is unalmasak, de sokadjára már kifejezetten idegesítenek. Nem lesz senkim, fogadjuk már el. Egyedül fogok élni, lesz egy kutyám, macskám...plusz plüssállataim és a könyveim, na meg a munkám. Mondjuk elég nehéz lenne összeegyeztetni a szerelmet és az ismerkedést azzal, hogy a majdani kis lakásomból ki sem tenném a lábamat, csak munka és bevásárlás miatt. :'D A netes ismerkedést pedig inkább hagyjuk. Nagyjából ennyi lenne, picike frusztrációmat pedig ezennel ki is írtam magamból. Ölelés és puszi,